""Csak az ég őrizheti úgy a maga csillagait, ahogy a felnőtt tudja őrizni önmagában azt, amit a gyermekkor ide-oda röpködő, színes pillangói hoznak vissza az egyszer volt évekből. Derűs, és ki tudja, hányszor borús történetek ezek, de igazak mindig, még akkor is, ha nagyon magasba röpíti őket a képzelet. (...) Jaj, de törékenyek, de sérülékenyek ezek a pillangószárnyak, és de hamar színük fakul, ha nem vigyázol féltéssel rájuk!""

Gúzs Imre

2020. október 15., csütörtök

A macska és az angyal



Régen úgy hitték, hogy egyes állatok képesek érezni és látni azt, ami nekünk, embereknek láthatatlan. 
-Béke veled – köszönt az angyal kedvesen, miközben leült a macska mellé egy vastag faágra, lerázva arról a havat.
– Szervusz. – A macska kinyitotta egyik zöld szemét, lustán ránézett az angyalra, aztán visszafordult. 
Az angyal a szárnyai alá húzta meztelen lábait, és lenézett. Alattuk havas kert terült el, a levegő kacagástól, vidám kiabálástól, repülő hógolyók suhogásától és léptek csikorgásától volt hangos. 
– Jó magasra másztál – mondta az angyal, miközben felmérte az ág és a talaj közti távolságot.
 – Itt fent nem érnek el még a gyerekek hógolyói sem. Az angyal megértően bólintott, és kissé felhúzta a szárnyait. Egy ideig hallgattak.
 – Az öreg gazdámért jöttél? – kérdezte a macska, de nem fordult az angyal felé. A hangja most is lustán csengett, de az angyal megérezte, hogy fájdalom és félelem lengi körül. 
– Nem, nem jöttem senkiért.
 – Ah! – az aggodalom felhője máris szertefoszlott.
 – Ő ugyanis minden nap elmondja, hogy hamarosan eljön érte egy angyal. Lehet, hogy nem te, hanem egy másik angyal – magyarázta a macska. 
Egy ideig megint hallgattak. A macska törte meg a csendet: 
– Miért vagy itt? 
– Csak megpihenek egy kicsit. Megmentettem egy gyereket a városban. Nagyon nehéz munka volt. Most hazafelé tartok.
 – Te a betegségtől is meg tudsz menteni valakit? 
– Az a betegségtől függ. De sok mindent meg tudok tenni. Őrangyal vagyok.
 – Akkor miért üldögélünk még mindig itt? – nyávogta elkeseredve a macska.
 – Gyere, menjünk! 
A macska hirtelen leugrott, és szélsebesen futni kezdett. Az angyal követte. Egy kis házba mentek be. Az idős nő annyira sovány volt, hogy az angyal először nem is vette észre a fehér párnák között. A szemei csukva voltak, a mellkasa remegett, és sóhajai betöltötték a szobát. Az angyal közelebb hajolt hozzá, betakarta a szárnyaival, és suttogott neki valamit. Amikor az angyal felemelkedett, az idős nő lélegzése lelassult, egyenletessé vált, sovány arca kipirult.
 – Hagyd aludni – fordult a macskához az angyal.
 – Nagyon gyenge.
 A macska elfordította a fejét, mert a szemei megteltek könnyel. Az idős nő aludt, a macska és az angyal pedig a kályha mellett ültek.
 – Lehet, hogy egy darabig még itt maradok nálatok, amíg Mária nagymama rendbe nem jön.
 – De honnan tudod, hogy így hívják? 
– Hiszen angyal vagyok. Azt is tudom, hogy téged Milkának hívnak. Az órai mutató gyorsan jártak körbe, a kályhában pattogott a tűzifa, odakint fütyült a szél.
 – Amikor találkoztunk, azt kérdezted tőlem, miért másztam olyan magasra – szólalt meg hirtelen a macska.
 – Azt hiszem, téged vártalak!