Angyalok...

Nyári este volt. A finom melegséggel, a nyári virágok illatával és az esti frissességgel játszadozó szellő, ki be járt a tárva nyitott ablakon. Csend volt, és mi is csendesek voltunk aznap este...
A nagymamám, mint mindig ilyenkor, a konyhában vacsorát készített, a nagybátyám rajzolt. én a meséskönyvemet lapozgattam, bár még olvasni nem tudtam, de minden képhez odagondoltam a történetet és ez lefoglalt...
Vacsora közben a nagymamám és a nagybátyám, az angyalokról és az angyali szerencséről beszélgettek. Nem értettem, hogy mi volt az a nagy szerencse, miért örültek annyira, ezért én is beleszóltam a kérdéseimmel.
-Kik ők? Hogy néznek ki? Mit csinálnak?
A nagymamám lelkesen válaszolgatott, a nagybátyám kihozott egy papír lapot és rajzolt nekem egy angyalt. Néztem a rajzot, hallgattam a meséket és mire lefeküdtem aludni, már tele lett a fejem a sok történettel...
Elaludtam...
Egyszer csak, furcsa, megmagyarázhatatlan zajra ébredtem. Kinyitottam a szemem és a
hold sütötte félhomályban körül néztem, nem láttam semmit, de hangot hallottam.
Egymást lökdöső, csitítgató csendesen kiáltozó hangokat.
- Ne mozogj! Csend! Maradj már!- kiáltozta csendesen.
- Ne lépj rám, menj már arrébb!- suttogta halkan.
-Nem igaz, hogy nem tudtok csendben lenni, Ég és Föld  felébred!- ez a hang egy kicsit erősebb és határozottabb volt.
Érdekes, nem ijedtem meg és nem féltem. Kíváncsi lettem, felültem és az ágyam melletti kis szekrényen lévő lámpát hirtelen felkapcsoltam. Hogy mit láttam?
Egy csomó hasonlókorú gyereket, olyanokat mint én, de mind, mind fehér ruhában voltak...
a hátukon kicsiny apró szárnyakkal... Ámultam és bámultam...
-Ti angyalok vagytok?- Kérdeztem tőlük.
-Igen, mi azok vagyunk! Bocsáss meg Ég és Föld, hogy felébresztettünk! Nem így akartuk!- Válaszolt az egyik, a határozott hangú. De közben a többi is sustorgott valamit...
Az erősebb hangú angyal, első látásomra nagyon megtetszett. Olyan más volt mint a többi, valahogy fehérebb volt a ruhája, fényesebb volt a szárnya, csillogott . ...
-Ég és Föld?- kérdeztem.
-Igen, nekünk ez a neved!- válaszolt.
-De miért?
-Azért, mert tudjuk, hogy sokat álmodozol... Szeretsz hintázni, s akkor arra gondolsz...ég és föld... Egyszer fönt, egyszer lent, és ezért neveztünk el magunkban így! -Mosolygott.- Remélem nem baj?

-Á, nem baj! Egy kicsit szokatlan, furcsa... de szép név! Hogy kerültetek ide?- kérdeztem tovább a hangzavarban.
- Eljöttünk hozzád, hogy láss minket! Hogy ismerj meg minket!-szólt hozzám újra.
-Hát nem olyanok vagytok mint ahogy a mama mesélte, mint ahogy a Bátya lerajzolta! Teljesen másképp képzeltelek el titeket!- mondtam egy kicsit meglepődve.
- Mi olyanok vagyunk mint amilyennek látni akarsz minket, mindenkinek úgy jelenünk meg ahogy látni szeretne!-
Odaült mellém, és én ettől olyan boldog lettem...
-Ez érdekes! És mások hogyan szeretnek látni titeket?- Kérdeztem.
Hatalmas zsibongás tört ki és mindenki mondta a magáét! A kisbabától a kutyáig, a szép emberektől a csúnyákig, mindent, mindent mondtak...
- Állj, hát az emberek nem így akarnak látni titeket? Ilyen szép szárnyakkal, fehér ruhában?- kérdeztem egy kicsit összezavarodva.
-Nem... Nem mindenki lát így minket! Nem mindenki hisz bennünk, pedig mi mindig ott vagyunk...
Mert tudod, az ember amit szépnek talál, ami iránt boldogságot adó szeretetre talál, abban mindig ott van egy angyal, csak ezt nagyon kevesen tudják. Mert sok ember nem érti, nem látja... De mi mindenben ott vagyunk, a föld összes élőlényében ott vagyunk, de csak az lát minket, aki érezni is tud minket. Érezni minket, csak hatalmas szeretettel lehet!
- Én most érezlek titeket?- Kérdeztem,
-Igen! Te most így látsz minket, de majd az életed során mindig másképp jelenünk majd meg neked is.-Szólt továbbra is a csillogó.
Akkor egy kicsit szomorú lettem, mert arra gondoltam, hogy csak ma utoljára látom így, az én fényes angyalomat, aki mellettem ült....
Egy kicsit összeszorult a torkom, és sírós hangon folytattam.
-Sajnálom, mert nekem így vagytok jók! Így vagytok szépek, így szeretlek benneteket, így akarom! Én egész életemben így akarlak látni titeket!-
-Sajnos nem lehet, de ne sírj! Hiszen mi mindig ott leszünk neked! Ne sírj!- Átölelt és megsimogatta az arcom, ez nekem nagyon jól esett, megnyugodtam...
-Jó nem sírok, hiszek neked, de kérlek! Te legyél velem sokat és sokszor!- Rám nézett és felállt!
-Gyere!- Megfogta a kezem, felálltam, Ő magával húzott.
A többi angyal halk éneklésbe kezdett!
Táncolni kezdtünk, körbe , körbe forogtunk... Egyre hangosabb lett az énekük, egyre jobban forogtunk, és egy idő múlva énekeltem én is velük! Az összes angyal táncolni kezdett és énekelt körülöttem....
De én csak az én angyalom kezét szorítottam, csak az én angyalom szemébe néztem, és érezni kezdtem a melegséget, a szeretetet ami belőle áradt felém...
Az ének szövegét és dallamát már én is kívülről tudtam, csak énekeltem, csak énekeltem, forogtam és pörögtem... már másra nem emlékszem... Mert akkor szép lassan köddé vált minden...

Másnap reggel, amikor felébredtem, kimentem a nagymamámhoz a konyhába.
-Mama hallgasd csak mit tanultam az angyaloktól!-
És énekelni kezdtem a dalomat.
A nagymamám megállt a munkájával, először döbbent arccal hallgatott, majd engedte, hogy megfogjam a kezét és én körbe körbe rángattam, mire végre táncolni kezdtünk...
Felnéztem rá, mosolygott és a szemében ott volt a könnycsepp, ami fényessé varázsolta a fáradt kék színét. Éreztem, akkor érezni kezdtem ugyanazt a szeretetet amit az éjjel az angyalom sugárzott...
És akkor rájöttem, az én egyik angyalom a nagymamám!!!
Énekeltem és énekelt ő is velem...

Angyal szárnyán elrepítünk!
A mesékbe átsegítünk!
Soha ne sírj csak mosolyogj!
Táncolj velünk és vigadozz!

Ha táncot jársz, mások is táncolnak!
Ha mosolyogsz mások is nevetnek!
Ha álmodsz, álmot adsz másoknak!
Ha mesélsz, mások csak hallgatnak!


Azóta is sokat gondolok az én angyalomra, és néha amikor a nap első sugarával ébredek, valami mintha megcsillanna, és felragyogna a szobában...
Ilyenkor mindig azt érzem, ez ő volt, az én drága angyalom volt...