""Csak az ég őrizheti úgy a maga csillagait, ahogy a felnőtt tudja őrizni önmagában azt, amit a gyermekkor ide-oda röpködő, színes pillangói hoznak vissza az egyszer volt évekből. Derűs, és ki tudja, hányszor borús történetek ezek, de igazak mindig, még akkor is, ha nagyon magasba röpíti őket a képzelet. (...) Jaj, de törékenyek, de sérülékenyek ezek a pillangószárnyak, és de hamar színük fakul, ha nem vigyázol féltéssel rájuk!""

Gúzs Imre

2009. november 15., vasárnap

Varázslat...

Hol volt hol nem volt, kezdhetném így is. Volt egyszer egy boszorkány, Viktóriának hívták. Sajnos a boszorkányok között még nagyon fiatal volt, tudományát, ami még nem volt teljesen kifejlődve, a korán meghalt édesanyjától tanulta, aki szintén boszorkány volt. Viktóriát mindenki nagyon szerette. Hiszen ő, egy igen kedves, segítőkész jó boszorkány volt. Mindenki hozzáfordult a betegségeivel, gyógyfőzetei messzemenőleg híresek voltak. De ha varázslatot kértek tőle azt nem szívesen teljesítette, hiszen még ehhez nem igazán értett.
Egyszer elment hozzá egy kislány és sírva könyörgött, hogy mentse meg a testvérkéjét, aki olyan nagyon beteg volt, hogy sem gyógyszer, sem orvos nem segíthetett rajta. Viktória nagyon megsajnálta a kislányt és úgy döntött hogy megpróbál varázslattal gyógyítani. Fogta a varázs könyvét, kikeresett egy odaillő varázsigét és varázsolt.
Másnap nagy örömmel ment el hozzá a kislány és elmondta, hogy a varázslata sikerült, a testvére meggyógyult. Aznap híre ment az egész környéken, hogy milyen jól tud varázsolni. Másnap már sorban álltak az ajtaja előtt az emberek, kkülönböző kívánságaikkal. Viktória úgy döntött, hogy mindenkinek teljesíti a kérését, szórta a varázs szavakat és megnyugtatta őket, hogy másnapra meglesz a kívánságuk.
Másnapra virradóra, a varázslata megszületett, csak az volt a baj hogy a varázslatok valahogy összekeveredtek.
A király még nagyobb palotát kért és másnap egy paraszt portán ébredt, az udvarról nem győzte a karámba terelni a sok állatot.
király lány szebb ruhákat akart és kapott rongyosakat, foltosakat, sírva , toporzékolva dobálta ki őket a szekrényéből.
A pék sokkal több kenyeret akart sütni, de reggelre annyi kenyér sült a kemencében, hogy nem győzte kiszedni, és minél többet szedett ki, annál több lett.
A cipész sok kész cipőt akart, hogy ne kelljen annyit dolgoznia, de a sok cipő beterítette az egész házát, megpróbálta az ablakon át kihajigálni őket, de ő is úgy járt mint a pék, minél többet hajigált, annál több lett.
A szabó sok szövetet kért, de kapott helyette szépséget, nem győzte csodálni magát a tükörben.
pékné szépséget kért, de kapott szép új ruhákat, amiket nem tudott felvenni.
szabóné nagyobb portát kért és kapott helyette palotát, de nem tudott mit kezdeni vele mert elég kövér asszony volt és nem bírta azt a sok lépcsőzést, mászkálást ami egy ilyen nagy palotában kellett.
cipészné gazdagságot kért, de szerelmet kapott, és beleszeretett a pékbe, s nem győzte üldözni a szerelmével.
Hát így történt reggelre minden a feje tetejére állt a városban.Viktória végig ment az utcán és elképedve nézte a felfordulást amit okozott, nem értette hogy miért nem sikerültek a varázslatok. Hiszen mindent úgy tett ahogy a beteg kisfiúnak varázsolt, nagyon szomorú lett. De rájött, s ezen elmosolyodott. Elindult hazafelé, hogy rendbe tegyen mindent.
Már messziről látta a sok embert, a házánál. Az emberek szidalmazták, a nemtudásáért és követelőztek, követelték az újabb varázslatokat. Viktória amikor odaért, nevetve leült egy kidőlt fa törzsére majd így szólt:
-Hát jó kis kalamajkát okoztam nektek belátom, de sajnos a varázslataim csak akkor működnek ha értelmes jó dolgokra használom fel őket. Azokat a varázslatokat amiket elrontottam, vissza tudom fordítani, ha akarjátok, de jól gondoljátok meg hogy mit szeretnétek!- az emberek összesúgtak, gondolkodtak. Döntöttek. Mindenki rájött arra hogy inkább a régi életét szeretné vissza kapni, bár a szabó, és a cipészné még gondolkodási időt kért.
Ezek után Viktória nagyon sokat varázsolt. Az emberek megtanulták hogy mi az a szép, és mi az a hasznos amit kérhetnek tőle. És így szép lassan az egész város újjá született.



2009. november 12., csütörtök

Csinirra...

Csinirra egy nagy, sűrű, árnyas erdő tündére volt. Egy széles fa odújában éldegélt. A kis tündér boldog volt. De a boldogságát valami nagyon meg zavarta. Sokszor rettenetesen fázott. Esténként már három fűszál takaró is kevés volt neki, egész éjjel didergett, alig tudott aludni. Amikor eljött a reggel egy patak vizében mosdott, a patak nem győzte csodálni szépségét, és igyekezett minél lágyabb és melegebb vizű lenni, hogy a kis tündérnek boldogságot okozzon. Csinirra amikor énekelt és táncolt, az állatok mind köré gyűltek és hallgatták csodálatos hangját. Ha sétált, a fák meghajoltak előtte és suhogós hangon így köszöntötték:
-Jó reggelt, jó reggelt! Szeretünk, szeretünk!
Egy napon amikor táncát járta, egy napsugár mélyen áthatolt a fák lombjai közt, és megcirógatta a kis tündér arcát, Csinirra megérezte a forró érintést,hirtelen megállt és felnézett. Kereste a napot, de a fák sűrű ágai közt nem látott át. Nagyon jól esett neki ez a furcsa, melengető érzés és ezért elhatározta, hogy ki sétál az erdőből oda,ahol nincs árnyék,nincsenek fák,amik eltakarják a napot, csak gyönyörű fűvel és mezei virágokkal teli mező. A kis tündér nagyon ritkán ment ki az erdőből, hiszen ez nem az ő világa volt, nem ő hozzá tartozott.
Kiért az erdőből a tisztásra és leült a fűbe. A nap melege egyre jobban szétáradt a testében, végre nem fázott. Rájött, hogy ez hiányzott neki, a melegség, amit a nap adott, hisz az erdő mélyén sohasem érzett ilyet, az erdő mindig hűvös és hideg volt neki. Ettől kezdve Csinirra minden reggel, amikor mosdott, így panaszkodott a pataknak:
-Milyen hideg a vized, majd megfagyok miatta!
Már nem énekelt, nem táncolt, az állatok búslakodva figyelték.
-Hogy siet! Hogy siet!-mondták.
A fák szomorúan bólintgattak, és kérdeztek utána:
-Hová sietsz?Hová sietsz?-de nem kaptak választ.
Csinirra futott a mezőre, hogy érezhesse a nap melegét.
Ezután a kis tündér elhanyagolta az erdőt, az állatokat, a fákat és nem gondolt arra, hogy mekkora szomorúságot okoz ezzel nekik.
Ahogy üldögélt a mezőn, egyre jobban és jobban vágyott a nap után. Szólítgatta, becézgette, de az nem válaszolt. Nem értette ezt a viselkedést hiszen mindenki hallotta a beszédét, csak egyedül a nap nem. A kis tündér egyre szomorúbb és szomorúbb lett. Arra gondolt,talán ez azért van így, mert a nap túl magasan van.
-Följebb kell mennem, hogy hallja szavaimat. Hogyan lehetnének szárnyaim, hogy felrepülhessek hozzá? Szárnyakat akarok! Szárnyakat akarok!
Másnap kérdezte a patakot, honnan vehetne szárnyakat.
-Csinirra, ne menj!-válaszolta a patak.-Hiszen a nap megéget!
Kérdezte az állatokat.
-Honnan vehetnék szárnyakat?
Az állatok így válaszoltak:
-Csinirra, ne menj! Ne akarj szárnyakat, hiszen a nap megéget!
A fákat is kérdezte:
-A nap éget! A nap éget!-suttogták a fák.
Csinirra kiment a mezőre és megkérdezte a virágokat is.A virágok ezt válaszolták:
-Nem szabad, ne menj! A nap éget ha közel mész!
Már teljesen kétségbe esett, amikor eszébe jutott az erdei boszorkány. Elment hozzá hátha ő segíteni tud kínzó bánatán. A boszorkány szívesen fogadta.
-Adok neked szárnyakat, hogy az áhított boldogságod beteljesedjen, de adnod kell valamit cserébe! Ezentúl nem hallhatod a természet hangját és ő sem hallhat téged többé.
A kis tündér gondolkodás nélkül döntött és elfogadta a boszorkány ajánlatát.
Szárnyaival csapkodni kezdett és repült a boldogság felé, minél közelebb ért, annál jobban érezte a forróságot ami a napból áradt. Iszonyú égető érzést érzett, ami már elviselhetetlenné vált de nem adta fel. Kezeit kitárva repült a nap felé, de a nap megégette a felé nyúló kezeket. Csinirra fájdalmában zuhanni kezdett vissza a földre, kezeit gyötörte a fájdalom. Amikor leért,
nagyon, nagyon sírni kezdett. A forróság még mindig átjárta a testét, eszébe jutott az árnyas erdeje, elindult, hogy minél hamarabb odaérjen a patakhoz. A patak így szólt:
- Ó, Te kedves, hát vissza jöttél?- de Csinirra nem hallotta már a patakot.
Sírva nyúlt kezeivel a vízbe. A patak igyekezett a leghidegebb lenni, hogy hűsítse fájdalmát. Az állatok mind köré gyűltek és együtt sírtak vele.
-Ó, drága Csinirra, örülünk, hogy visszajöttél!
A fák lombjaikat rázták, legyezgették, hogy hűs szellővel simogassák.
-CsinirraCsinirra! Szeretünk! Szeretünk!
Alább csitult a fájdalma, abba hagyta a sírást és megnyugodott. Körbe nézett és nem szólt, hisz úgysem értenék szavát. Szemébe újabb könnyek szöktek, de már nem a fájdalomtól. Attól, hogy mennyi, mennyi barátja van, akik törődtek vele és át érzik bánatát. Boldog volt, most igazán boldog. És még valamit érzett, valami nagyon fontosat: melegséget. Melegséget a szívében, melegséget a lelkében.
A kis tündér ettől a naptól kezdve már sohasem fázott. Táncolt, énekelt, bár énekét már nem hallották barátai. Boldogok voltak, hisz Csinirra szeretett, igazán szeretett...