-Jó reggelt, jó reggelt! Szeretünk, szeretünk!
Egy napon amikor táncát járta, egy napsugár mélyen áthatolt a fák lombjai közt, és megcirógatta a kis tündér arcát, Csinirra megérezte a forró érintést,hirtelen megállt és felnézett. Kereste a napot, de a fák sűrű ágai közt nem látott át. Nagyon jól esett neki ez a furcsa, melengető érzés és ezért elhatározta, hogy ki sétál az erdőből oda,ahol nincs árnyék,nincsenek fák,amik eltakarják a napot, csak gyönyörű fűvel és mezei virágokkal teli mező. A kis tündér nagyon ritkán ment ki az erdőből, hiszen ez nem az ő világa volt, nem ő hozzá tartozott.
Kiért az erdőből a tisztásra és leült a fűbe. A nap melege egyre jobban szétáradt a testében, végre nem fázott. Rájött, hogy ez hiányzott neki, a melegség, amit a nap adott, hisz az erdő mélyén sohasem érzett ilyet, az erdő mindig hűvös és hideg volt neki. Ettől kezdve Csinirra minden reggel, amikor mosdott, így panaszkodott a pataknak:
-Milyen hideg a vized, majd megfagyok miatta!
Már nem énekelt, nem táncolt, az állatok búslakodva figyelték.
-Hogy siet! Hogy siet!-mondták.
A fák szomorúan bólintgattak, és kérdeztek utána:
-Hová sietsz?Hová sietsz?-de nem kaptak választ.
Csinirra futott a mezőre, hogy érezhesse a nap melegét.
Ezután a kis tündér elhanyagolta az erdőt, az állatokat, a fákat és nem gondolt arra, hogy mekkora szomorúságot okoz ezzel nekik.
Ahogy üldögélt a mezőn, egyre jobban és jobban vágyott a nap után. Szólítgatta, becézgette, de az nem válaszolt. Nem értette ezt a viselkedést hiszen mindenki hallotta a beszédét, csak egyedül a nap nem. A kis tündér egyre szomorúbb és szomorúbb lett. Arra gondolt,talán ez azért van így, mert a nap túl magasan van.
-Följebb kell mennem, hogy hallja szavaimat. Hogyan lehetnének szárnyaim, hogy felrepülhessek hozzá? Szárnyakat akarok! Szárnyakat akarok!
Másnap kérdezte a patakot, honnan vehetne szárnyakat.
-Csinirra, ne menj!-válaszolta a patak.-Hiszen a nap megéget!
Kérdezte az állatokat.
-Honnan vehetnék szárnyakat?
Az állatok így válaszoltak:
-Csinirra, ne menj! Ne akarj szárnyakat, hiszen a nap megéget!
A fákat is kérdezte:
-A nap éget! A nap éget!-suttogták a fák.
Csinirra kiment a mezőre és megkérdezte a virágokat is.A virágok ezt válaszolták:
-Nem szabad, ne menj! A nap éget ha közel mész!
Már teljesen kétségbe esett, amikor eszébe jutott az erdei boszorkány. Elment hozzá hátha ő segíteni tud kínzó bánatán. A boszorkány szívesen fogadta.
-Adok neked szárnyakat, hogy az áhított boldogságod beteljesedjen, de adnod kell valamit cserébe! Ezentúl nem hallhatod a természet hangját és ő sem hallhat téged többé.
A kis tündér gondolkodás nélkül döntött és elfogadta a boszorkány ajánlatát.
Szárnyaival csapkodni kezdett és repült a boldogság felé, minél közelebb ért, annál jobban érezte a forróságot ami a napból áradt. Iszonyú égető érzést érzett, ami már elviselhetetlenné vált de nem adta fel. Kezeit kitárva repült a nap felé, de a nap megégette a felé nyúló kezeket. Csinirra fájdalmában zuhanni kezdett vissza a földre, kezeit gyötörte a fájdalom. Amikor leért,
nagyon, nagyon sírni kezdett. A forróság még mindig átjárta a testét, eszébe jutott az árnyas erdeje, elindult, hogy minél hamarabb odaérjen a patakhoz. A patak így szólt:
- Ó, Te kedves, hát vissza jöttél?- de Csinirra nem hallotta már a patakot.
Sírva nyúlt kezeivel a vízbe. A patak igyekezett a leghidegebb lenni, hogy hűsítse fájdalmát. Az állatok mind köré gyűltek és együtt sírtak vele.
-Ó, drága Csinirra, örülünk, hogy visszajöttél!
A fák lombjaikat rázták, legyezgették, hogy hűs szellővel simogassák.
-Csinirra! Csinirra! Szeretünk! Szeretünk!
Alább csitult a fájdalma, abba hagyta a sírást és megnyugodott. Körbe nézett és nem szólt, hisz úgysem értenék szavát. Szemébe újabb könnyek szöktek, de már nem a fájdalomtól. Attól, hogy mennyi, mennyi barátja van, akik törődtek vele és át érzik bánatát. Boldog volt, most igazán boldog. És még valamit érzett, valami nagyon fontosat: melegséget. Melegséget a szívében, melegséget a lelkében.
A kis tündér ettől a naptól kezdve már sohasem fázott. Táncolt, énekelt, bár énekét már nem hallották barátai. Boldogok voltak, hisz Csinirra szeretett, igazán szeretett...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése