""Csak az ég őrizheti úgy a maga csillagait, ahogy a felnőtt tudja őrizni önmagában azt, amit a gyermekkor ide-oda röpködő, színes pillangói hoznak vissza az egyszer volt évekből. Derűs, és ki tudja, hányszor borús történetek ezek, de igazak mindig, még akkor is, ha nagyon magasba röpíti őket a képzelet. (...) Jaj, de törékenyek, de sérülékenyek ezek a pillangószárnyak, és de hamar színük fakul, ha nem vigyázol féltéssel rájuk!""

Gúzs Imre

2010. október 14., csütörtök

Tanuld meg hogyan engedd el...

Kicsiny gyerek voltam, azt hiszem talán úgy öt éves körüli lehettem, amikor a nagymamám és a nagybátyám elvittek az állatkertbe. Sokat sétáltunk és nézegettük az állatokat. Szólítgattuk őket,nevetgéltünk rajtuk. Akadt egy két szelíd pofájú lovacska, aki kidugta az orrát a rácsokon keresztül és hívogatóan nézett a szemünkbe: 
Simogass meg!
A szeme mintha ezt súgta volna: 
Ne félj! Simogass meg!
A nagymamám unszolására megsimogattam őket, nagyon élveztem, sőt egy kis füvet is téptem nekik, amit hálásan belakmároztak. Olyan aranyos pofa mozgatással ették, hogy sokat nevettük rajtuk.
Kifelé menet, a kapuban lufikat árult egy ember. Rengeteget, színeseket, formásakat, úgy együtt a magasban olyan káprázatosak voltak, hogy nem tudtam levenni róluk a szememet.
-Szeretnél egyet?- Kérdezte a nagymamám.
-Igen!- válaszoltam boldogan.
-Melyiket?
-A pirosat!- és felmutattam egy szép kövér piros gömb formájúra. Enyém lett. A madzagot rákötötték a csuklómra, hogy a lufim el ne repüljön.Olyan boldog voltam, büszkén vittem magammal a repülő zsákmányomat.
Otthon a lakásban játszani kezdtem vele, felengedtem a plafonig majd lehúztam, majd újra vissza.A nagybátyám figyelt és azt kérdezte:
-Mi lenne ha felengednénk az égbe, ahová kívánkozik?
-Azt már nem!Ez az enyém!- Feleltem
Este amikor lefektettek aludni, az ágyam fölé engedtem a plafonig, és néztem addig amíg el nem szenderegtem.
Reggel amikor kinyitottam a szemem, az első pillantásom rögtön a plafon felé vezetett, kerestem a lufimat, de nem volt ott. Kifutottam a konyhában sürgő nagymamámhoz és kérdőre vontam. Ő bejött velem a szobába, keresni kezdtük, megtaláltuk.Találtunk egy leeresztett apró lufi maradványt, ami az éjszaka folyamán lett belőle. Elsírtam magam a látványon, azon, hogy abból a szépségből, hogy válhatott ilyen csúnyává... A nagymamám ekkor megpróbálta felfújni, de amikor végre elérte a régi nagyságát, hatalmas durranással végképp semmivé vált. Csak gumi cafatok lettek belőle. Azon a napon nagyon szomorú voltam, sirattam, sajnáltam.  
Este hazajött a nagybátyám a munkából, én rögtön elpanaszoltam neki a történteket.Ő megvigasztalt, de láttam, hogy mélyen elgondolkodott valamin.
Másnap előbb érkezett meg és nagy csodálatomra hozott egy másik léggömböt, de ez sokkal szebb volt mint az előző, nagyobbnak tűnt és olyan kékes kék árnyalatú volt mint az ég. Én boldogan vettem át tőle,majd újra játszani kezdtem vele.Vacsora után, lementünk sétálni a parkba, természetesen vittem magammal a lufit, rákötve a kezemre, mert ez ugye így szokás.A park közepén megálltunk és így szólt a nagybátyám.
-Engedjük el a lufit!-én nagyon meglepődtem ezen az óhaján és megijedtem.
Ha elengedjük akkor elszáll! Akkor eltűnik, akkor nem lesz már az enyém...
-Nem- mondtam majdnem pityeregve -Nem engedhetjük el!
-De,engedjük fel, majd meglátod milyen csodálatos lesz!- Szólt a nagybátyám és lekötötte közben a csuklómról a madzagot.A kezembe adta, megfogtam és görcsösen tartottam...
-Te döntesz! Ha elengeded, akkor felszáll az égbe, addig amíg tud, mert ez a dolga. Ha nem engeded, holnapra ugyanolyanná válik mint a tegnapi, leenged. Engedd meg neki, hogy megmutassa neked az igazi szépségét!
Görcsösen, szinte kapaszkodtam a madzag végébe, sírni kezdtem.Könnyes szemmel néztem fel a kékséges kék áttetszőségébe és észrevettem, hogy mennyire szép, ahogy az ég és a lenyugodni készülő nap megvilágítja.Döntöttem. Becsuktam a szemem és elengedtem.
Majd felnéztem és a tekintetemmel kísérni kezdtem az útján...
A kis szellő fuvallatára imbolyogva emelkedni kezdett, fel és fel, egyre magabiztosabban, emelkedett. Integettem neki és erre ő táncot járt, felfelé haladt, elhagyta a fákat, a ház tetőket, majd eltűnt.
Elindultunk hazafelé.Mivel a negyedik emeleten laktunk, a nagybátyám bohókásan az ölébe kapott és felfutott velem a lépcsőkön, nevettem és kifulladva nevetett ő is. A nyitott gangról kinéztünk a távolba.
-Nézd ott száll a lufid!- Szólt a nagybátyám és a felhők közé mutatott.
Kerestem a szememmel egy darabig, majd megtaláltam.Valóban ott volt, egy pici folt táncolt az égen, úszott a felhők felé.Majd mintha megállt volna, azután újra táncolni kezdett.Még sokáig figyeltem, addig amíg végképp el nem tűnt.A nagybátyám megfogta a kezem és azt mondta:
-Láttad milyen boldog volt, hogy tündökölt, hogy táncolt neked! Tudod ez mind azért volt mert elengedted, hagytad, hogy azt tegye ami neki jó.
-Miért, neki ez a jó? Az, hogy elengedtem!
-Igen, mert így felszállhatott a magasba, oda mehetett, ahová menni akart! Meg kell tanulnod, hogy vannak dolgok, amik akkor vállnak széppé, igazán széppé, ha elengeded őket...
-Úgy mint a lufimat?- kérdeztem.
-Igen úgy, úgy mint a szép kékeskék lufidat!
Visszagondoltam arra, hogy mennyire féltem elengedni, hogy mennyire féltem attól, hogy már nem lesz, hogy mennyire ragaszkodtam hozzá és görcsösen fogtam a madzagját.
De gondoltam az előző szegény piros lufimra is, hogy mennyire megváltozott reggelre.
-Nagyon sajnálom a pirosat, azt is el kellet volna engednünk, akkor nem lett volna olyan csúnya...-Mondtam.
-Hát igen, de akkor nem tanultál volna meg különbséget tenni a döntéseid közt...
Akkor nem értettem azt amit mondott, nem is figyeltem igazán...
A lufimra gondoltam,arra hogy milyen szép volt amikor táncolt az égen,ahogy beleolvadt a messziségbe...
Mosolyogtam és arra is gondoltam, hogy most valahol messze jár, más is láthatja és hányan mondhatják: Jé ott egy léggömb!... Milyen szép...