Egy nagy kedvenc :)

A macska és az angyal

Régen úgy hitték, hogy egyes állatok képesek érezni és látni azt, ami nekünk, embereknek láthatatlan. 

-Béke veled – köszönt az angyal kedvesen, miközben leült a macska mellé egy vastag faágra, lerázva arról a havat.

– Szervusz. – A macska kinyitotta egyik zöld szemét, lustán ránézett az angyalra, aztán visszafordult. 

Az angyal a szárnyai alá húzta meztelen lábait, és lenézett. Alattuk havas kert terült el, a levegő kacagástól, vidám kiabálástól, repülő hógolyók suhogásától és léptek csikorgásától volt hangos. 

– Jó magasra másztál – mondta az angyal, miközben felmérte az ág és a talaj közti távolságot.

 – Itt fent nem érnek el még a gyerekek hógolyói sem. Az angyal megértően bólintott, és kissé felhúzta a szárnyait. Egy ideig hallgattak.

 – Az öreg gazdámért jöttél? – kérdezte a macska, de nem fordult az angyal felé. A hangja most is lustán csengett, de az angyal megérezte, hogy fájdalom és félelem lengi körül. 

– Nem, nem jöttem senkiért.

 – Ah! – az aggodalom felhője máris szertefoszlott.

 – Ő ugyanis minden nap elmondja, hogy hamarosan eljön érte egy angyal. Lehet, hogy nem te, hanem egy másik angyal – magyarázta a macska. 

Egy ideig megint hallgattak. A macska törte meg a csendet: 

– Miért vagy itt? 

– Csak megpihenek egy kicsit. Megmentettem egy gyereket a városban. Nagyon nehéz munka volt. Most hazafelé tartok.

 – Te a betegségtől is meg tudsz menteni valakit? 

– Az a betegségtől függ. De sok mindent meg tudok tenni. Őrangyal vagyok.

 – Akkor miért üldögélünk még mindig itt? – nyávogta elkeseredve a macska.

 – Gyere, menjünk! 

A macska hirtelen leugrott, és szélsebesen futni kezdett. Az angyal követte. Egy kis házba mentek be. Az idős nő annyira sovány volt, hogy az angyal először nem is vette észre a fehér párnák között. A szemei csukva voltak, a mellkasa remegett, és sóhajai betöltötték a szobát. Az angyal közelebb hajolt hozzá, betakarta a szárnyaival, és suttogott neki valamit. Amikor az angyal felemelkedett, az idős nő lélegzése lelassult, egyenletessé vált, sovány arca kipirult.

 – Hagyd aludni – fordult a macskához az angyal.

 – Nagyon gyenge.

 A macska elfordította a fejét, mert a szemei megteltek könnyel. Az idős nő aludt, a macska és az angyal pedig a kályha mellett ültek.

 – Lehet, hogy egy darabig még itt maradok nálatok, amíg Mária nagymama rendbe nem jön.

 – De honnan tudod, hogy így hívják? 

– Hiszen angyal vagyok. Azt is tudom, hogy téged Milkának hívnak. Az órai mutató gyorsan jártak körbe, a kályhában pattogott a tűzifa, odakint fütyült a szél.

 – Amikor találkoztunk, azt kérdezted tőlem, miért másztam olyan magasra – szólalt meg hirtelen a macska.

 – Azt hiszem, téged vártalak!

Silencio...

Angyalok...

Nyári este volt. A finom melegséggel, a nyári virágok illatával és az esti frissességgel játszadozó szellő, ki be járt a tárva nyitott ablakon. Csend volt, és mi is csendesek voltunk aznap este...
A nagymamám, mint mindig ilyenkor, a konyhában vacsorát készített, a nagybátyám rajzolt. én a meséskönyvemet lapozgattam, bár még olvasni nem tudtam, de minden képhez odagondoltam a történetet és ez lefoglalt...
Vacsora közben a nagymamám és a nagybátyám, az angyalokról és az angyali szerencséről beszélgettek. Nem értettem, hogy mi volt az a nagy szerencse, miért örültek annyira, ezért én is beleszóltam a kérdéseimmel.
-Kik ők? Hogy néznek ki? Mit csinálnak?
A nagymamám lelkesen válaszolgatott, a nagybátyám kihozott egy papír lapot és rajzolt nekem egy angyalt. Néztem a rajzot, hallgattam a meséket és mire lefeküdtem aludni, már tele lett a fejem a sok történettel...
Elaludtam...
Egyszer csak, furcsa, megmagyarázhatatlan zajra ébredtem. Kinyitottam a szemem és a
hold sütötte félhomályban körül néztem, nem láttam semmit, de hangot hallottam.
Egymást lökdöső, csitítgató csendesen kiáltozó hangokat.
- Ne mozogj! Csend! Maradj már!- kiáltozta csendesen.
- Ne lépj rám, menj már arrébb!- suttogta halkan.
-Nem igaz, hogy nem tudtok csendben lenni, Ég és Föld  felébred!- ez a hang egy kicsit erősebb és határozottabb volt.
Érdekes, nem ijedtem meg és nem féltem. Kíváncsi lettem, felültem és az ágyam melletti kis szekrényen lévő lámpát hirtelen felkapcsoltam. Hogy mit láttam?
Egy csomó hasonlókorú gyereket, olyanokat mint én, de mind, mind fehér ruhában voltak...
a hátukon kicsiny apró szárnyakkal... Ámultam és bámultam...
-Ti angyalok vagytok?- Kérdeztem tőlük.
-Igen, mi azok vagyunk! Bocsáss meg Ég és Föld, hogy felébresztettünk! Nem így akartuk!- Válaszolt az egyik, a határozott hangú. De közben a többi is sustorgott valamit...
Az erősebb hangú angyal, első látásomra nagyon megtetszett. Olyan más volt mint a többi, valahogy fehérebb volt a ruhája, fényesebb volt a szárnya, csillogott . ...
-Ég és Föld?- kérdeztem.
-Igen, nekünk ez a neved!- válaszolt.
-De miért?
-Azért, mert tudjuk, hogy sokat álmodozol... Szeretsz hintázni, s akkor arra gondolsz...ég és föld... Egyszer fönt, egyszer lent, és ezért neveztünk el magunkban így! -Mosolygott.- Remélem nem baj?

-Á, nem baj! Egy kicsit szokatlan, furcsa... de szép név! Hogy kerültetek ide?- kérdeztem tovább a hangzavarban.
- Eljöttünk hozzád, hogy láss minket! Hogy ismerj meg minket!-szólt hozzám újra.
-Hát nem olyanok vagytok mint ahogy a mama mesélte, mint ahogy a Bátya lerajzolta! Teljesen másképp képzeltelek el titeket!- mondtam egy kicsit meglepődve.
- Mi olyanok vagyunk mint amilyennek látni akarsz minket, mindenkinek úgy jelenünk meg ahogy látni szeretne!-
Odaült mellém, és én ettől olyan boldog lettem...
-Ez érdekes! És mások hogyan szeretnek látni titeket?- Kérdeztem.
Hatalmas zsibongás tört ki és mindenki mondta a magáét! A kisbabától a kutyáig, a szép emberektől a csúnyákig, mindent, mindent mondtak...
- Állj, hát az emberek nem így akarnak látni titeket? Ilyen szép szárnyakkal, fehér ruhában?- kérdeztem egy kicsit összezavarodva.
-Nem... Nem mindenki lát így minket! Nem mindenki hisz bennünk, pedig mi mindig ott vagyunk...
Mert tudod, az ember amit szépnek talál, ami iránt boldogságot adó szeretetre talál, abban mindig ott van egy angyal, csak ezt nagyon kevesen tudják. Mert sok ember nem érti, nem látja... De mi mindenben ott vagyunk, a föld összes élőlényében ott vagyunk, de csak az lát minket, aki érezni is tud minket. Érezni minket, csak hatalmas szeretettel lehet!
- Én most érezlek titeket?- Kérdeztem,
-Igen! Te most így látsz minket, de majd az életed során mindig másképp jelenünk majd meg neked is.-Szólt továbbra is a csillogó.
Akkor egy kicsit szomorú lettem, mert arra gondoltam, hogy csak ma utoljára látom így, az én fényes angyalomat, aki mellettem ült....
Egy kicsit összeszorult a torkom, és sírós hangon folytattam.
-Sajnálom, mert nekem így vagytok jók! Így vagytok szépek, így szeretlek benneteket, így akarom! Én egész életemben így akarlak látni titeket!-
-Sajnos nem lehet, de ne sírj! Hiszen mi mindig ott leszünk neked! Ne sírj!- Átölelt és megsimogatta az arcom, ez nekem nagyon jól esett, megnyugodtam...
-Jó nem sírok, hiszek neked, de kérlek! Te legyél velem sokat és sokszor!- Rám nézett és felállt!
-Gyere!- Megfogta a kezem, felálltam, Ő magával húzott.
A többi angyal halk éneklésbe kezdett!
Táncolni kezdtünk, körbe , körbe forogtunk... Egyre hangosabb lett az énekük, egyre jobban forogtunk, és egy idő múlva énekeltem én is velük! Az összes angyal táncolni kezdett és énekelt körülöttem....
De én csak az én angyalom kezét szorítottam, csak az én angyalom szemébe néztem, és érezni kezdtem a melegséget, a szeretetet ami belőle áradt felém...
Az ének szövegét és dallamát már én is kívülről tudtam, csak énekeltem, csak énekeltem, forogtam és pörögtem... már másra nem emlékszem... Mert akkor szép lassan köddé vált minden...

Másnap reggel, amikor felébredtem, kimentem a nagymamámhoz a konyhába.
-Mama hallgasd csak mit tanultam az angyaloktól!-
És énekelni kezdtem a dalomat.
A nagymamám megállt a munkájával, először döbbent arccal hallgatott, majd engedte, hogy megfogjam a kezét és én körbe körbe rángattam, mire végre táncolni kezdtünk...
Felnéztem rá, mosolygott és a szemében ott volt a könnycsepp, ami fényessé varázsolta a fáradt kék színét. Éreztem, akkor érezni kezdtem ugyanazt a szeretetet amit az éjjel az angyalom sugárzott...
És akkor rájöttem, az én egyik angyalom a nagymamám!!!
Énekeltem és énekelt ő is velem...

Angyal szárnyán elrepítünk!
A mesékbe átsegítünk!
Soha ne sírj csak mosolyogj!
Táncolj velünk és vigadozz!

Ha táncot jársz, mások is táncolnak!
Ha mosolyogsz mások is nevetnek!
Ha álmodsz, álmot adsz másoknak!
Ha mesélsz, mások csak hallgatnak!


Azóta is sokat gondolok az én angyalomra, és néha amikor a nap első sugarával ébredek, valami mintha megcsillanna, és felragyogna a szobában...
Ilyenkor mindig azt érzem, ez ő volt, az én drága angyalom volt...

Felhőtánc...

Hol volt hol nem volt volt... Élt egyszer egy öreg nénike, ennek az öreg nénikének, aki az erdő szélén lakott, volt egy különleges képessége.Parancsolni tudott a felhőknek. Erről a képességéről senki sem tudott, de még jó is, hogy nem tudták az emberek, mert akkor mindenki csak kéregetni, panaszkodni járt volna hozzá. Hiszen mindenkinek megvan a maga időjárás elmélete, hogy mi lenne jó a számára. A nyaraló emberek nem szeretik a felhőket. Nagyon sok embernek a munkája függ az esőtől. A gazdálkodó és a kertészkedő embereknek kell a mindennapos locsoló eső. De az áztató napokig eltartó eső, nem kell senkinek, csak a természetnek, ami körül vesz minket. Hát ezért jó, hogy a nénike titkát nem tudta senki.
Egyszer amikor a nénike számolgatta a bárányfelhőit, egy hiányzott. Akárhogy számolgatta mindig ugyan az volt az eredmény. Nagyon elcsodálkozott ezen, hiszen ilyen még sohasem fordult elő.
- Hely kósza kis felhőcském hát hova lettél? Jaj de ellátom a bajod ha visszajössz.
Várt várt a nénike, egy óra múlva látja, hogy az ő felhőcskéje nagyon el van keseredve és úgy úszik az égen a többi felé.
-Mi történt veled? Már nagyon aggódtam miattad!- szólt a nénike, de annyira örült, hogy elveszett báránykája megkerült, hogy elszállt már minden haragja.
-Jaj ne is kérdezd?- válaszolta búsan a kis felhő.- Az úgy volt, hogy megláttam egy kislányt a mezőn virágot szedni, annyira szomorú volt, táncoltam az égen, el, el takarva a napot, hogy észre vegyen. Észre is vett, hazakísértem. Láttam amikor egy kis kapun bement a kertjébe, és fel nézett rám, mutatta a virágait. Látszott, hogy a virágok kezdtek hervadozni, megértettem a kislány kérését, és megpróbáltam magamból eső cseppeket kifacsarni, hogy megöntözzem őket de nem ment sehogy sem. A kislány rám legyintett és azt kiáltotta: Nem vagy te jó felhő, hiszen nem is tudsz öntözni!!! Én ettől nagyon elkeseredtem és inkább elindultam hazafelé.
-Oh te szegény kis tudatlan báránykám, hát Te is tudsz esőt adni, de nem egyedül. Nagyra kell nőnötök, össze kell fognotok, és minél nagyobb az összefogás, annál nagyobb lesz az erőtök, és úgy olyan nagy esőt tudtok adni, amilyet csak akartok.
-Akkor kérlek, irányíts minket a kislány kertjéhez, hadd öntözzük meg a virágait- kérlelte a felhőcske.
- Minket is! minket is!- szóltak a többiek.
-Na jó ezt az egyet megteszem, bár nem szívesen, mert csak holnapra akartam egy kis záport. De ne sokan menjetek, nehogy nagy esőt csináljatok, éppen csak akkorát, amekkora annak a kis kertnek az öntözéséhez kell.
Ezzel a kis felhők nagyra nőttek, összegyűltek, összekapaszkodtak, majd a kislány kertje fölött, záporoztak...
Másnap reggel a kislány ki ment a kertjébe és nagy örömmel látta, hogy a virágai pompáznak, virulnak, látta hogy a kis bárányfelhő újra táncot jár neki az égen.Felkiáltott!
-Köszönöm!!!

Tanuld meg hogyan engedd el...

Kicsiny gyerek voltam, azt hiszem talán úgy öt éves körüli lehettem, amikor a nagymamám és a nagybátyám elvittek az állatkertbe. Sokat sétáltunk és nézegettük az állatokat. Szólítgattuk őket,nevetgéltünk rajtuk. Akadt egy két szelíd pofájú lovacska, aki kidugta az orrát a rácsokon keresztül és hívogatóan nézett a szemünkbe: 
Simogass meg!
A szeme mintha ezt súgta volna: 
Ne félj! Simogass meg!
A nagymamám unszolására megsimogattam őket, nagyon élveztem, sőt egy kis füvet is téptem nekik, amit hálásan belakmároztak. Olyan aranyos pofa mozgatással ették, hogy sokat nevettük rajtuk.
Kifelé menet, a kapuban lufikat árult egy ember. Rengeteget, színeseket, formásakat, úgy együtt a magasban olyan káprázatosak voltak, hogy nem tudtam levenni róluk a szememet.
-Szeretnél egyet?- Kérdezte a nagymamám.
-Igen!- válaszoltam boldogan.
-Melyiket?
-A pirosat!- és felmutattam egy szép kövér piros gömb formájúra. Enyém lett. A madzagot rákötötték a csuklómra, hogy a lufim el ne repüljön.Olyan boldog voltam, büszkén vittem magammal a repülő zsákmányomat.
Otthon a lakásban játszani kezdtem vele, felengedtem a plafonig majd lehúztam, majd újra vissza.A nagybátyám figyelt és azt kérdezte:
-Mi lenne ha felengednénk az égbe, ahová kívánkozik?
-Azt már nem!Ez az enyém!- Feleltem
Este amikor lefektettek aludni, az ágyam fölé engedtem a plafonig, és néztem addig amíg el nem szenderegtem.
Reggel amikor kinyitottam a szemem, az első pillantásom rögtön a plafon felé vezetett, kerestem a lufimat, de nem volt ott. Kifutottam a konyhában sürgő nagymamámhoz és kérdőre vontam. Ő bejött velem a szobába, keresni kezdtük, megtaláltuk.Találtunk egy leeresztett apró lufi maradványt, ami az éjszaka folyamán lett belőle. Elsírtam magam a látványon, azon, hogy abból a szépségből, hogy válhatott ilyen csúnyává... A nagymamám ekkor megpróbálta felfújni, de amikor végre elérte a régi nagyságát, hatalmas durranással végképp semmivé vált. Csak gumi cafatok lettek belőle. Azon a napon nagyon szomorú voltam, sirattam, sajnáltam.  
Este hazajött a nagybátyám a munkából, én rögtön elpanaszoltam neki a történteket.Ő megvigasztalt, de láttam, hogy mélyen elgondolkodott valamin.
Másnap előbb érkezett meg és nagy csodálatomra hozott egy másik léggömböt, de ez sokkal szebb volt mint az előző, nagyobbnak tűnt és olyan kékes kék árnyalatú volt mint az ég. Én boldogan vettem át tőle,majd újra játszani kezdtem vele.Vacsora után, lementünk sétálni a parkba, természetesen vittem magammal a lufit, rákötve a kezemre, mert ez ugye így szokás.A park közepén megálltunk és így szólt a nagybátyám.
-Engedjük el a lufit!-én nagyon meglepődtem ezen az óhaján és megijedtem.
Ha elengedjük akkor elszáll! Akkor eltűnik, akkor nem lesz már az enyém...
-Nem- mondtam majdnem pityeregve -Nem engedhetjük el!
-De,engedjük fel, majd meglátod milyen csodálatos lesz!- Szólt a nagybátyám és lekötötte közben a csuklómról a madzagot.A kezembe adta, megfogtam és görcsösen tartottam...
-Te döntesz! Ha elengeded, akkor felszáll az égbe, addig amíg tud, mert ez a dolga. Ha nem engeded, holnapra ugyanolyanná válik mint a tegnapi, leenged. Engedd meg neki, hogy megmutassa neked az igazi szépségét!
Görcsösen, szinte kapaszkodtam a madzag végébe, sírni kezdtem.Könnyes szemmel néztem fel a kékséges kék áttetszőségébe és észrevettem, hogy mennyire szép, ahogy az ég és a lenyugodni készülő nap megvilágítja.Döntöttem. Becsuktam a szemem és elengedtem.
Majd felnéztem és a tekintetemmel kísérni kezdtem az útján...
A kis szellő fuvallatára imbolyogva emelkedni kezdett, fel és fel, egyre magabiztosabban, emelkedett. Integettem neki és erre ő táncot járt, felfelé haladt, elhagyta a fákat, a ház tetőket, majd eltűnt.
Elindultunk hazafelé.Mivel a negyedik emeleten laktunk, a nagybátyám bohókásan az ölébe kapott és felfutott velem a lépcsőkön, nevettem és kifulladva nevetett ő is. A nyitott gangról kinéztünk a távolba.
-Nézd ott száll a lufid!- Szólt a nagybátyám és a felhők közé mutatott.
Kerestem a szememmel egy darabig, majd megtaláltam.Valóban ott volt, egy pici folt táncolt az égen, úszott a felhők felé.Majd mintha megállt volna, azután újra táncolni kezdett.Még sokáig figyeltem, addig amíg végképp el nem tűnt.A nagybátyám megfogta a kezem és azt mondta:
-Láttad milyen boldog volt, hogy tündökölt, hogy táncolt neked! Tudod ez mind azért volt mert elengedted, hagytad, hogy azt tegye ami neki jó.
-Miért, neki ez a jó? Az, hogy elengedtem!
-Igen, mert így felszállhatott a magasba, oda mehetett, ahová menni akart! Meg kell tanulnod, hogy vannak dolgok, amik akkor vállnak széppé, igazán széppé, ha elengeded őket...
-Úgy mint a lufimat?- kérdeztem.
-Igen úgy, úgy mint a szép kékeskék lufidat!
Visszagondoltam arra, hogy mennyire féltem elengedni, hogy mennyire féltem attól, hogy már nem lesz, hogy mennyire ragaszkodtam hozzá és görcsösen fogtam a madzagját.
De gondoltam az előző szegény piros lufimra is, hogy mennyire megváltozott reggelre.
-Nagyon sajnálom a pirosat, azt is el kellet volna engednünk, akkor nem lett volna olyan csúnya...-Mondtam.
-Hát igen, de akkor nem tanultál volna meg különbséget tenni a döntéseid közt...
Akkor nem értettem azt amit mondott, nem is figyeltem igazán...
A lufimra gondoltam,arra hogy milyen szép volt amikor táncolt az égen,ahogy beleolvadt a messziségbe...
Mosolyogtam és arra is gondoltam, hogy most valahol messze jár, más is láthatja és hányan mondhatják: Jé ott egy léggömb!... Milyen szép...

Varázslat...

Hol volt hol nem volt, kezdhetném így is. Volt egyszer egy boszorkány, Viktóriának hívták. Sajnos a boszorkányok között még nagyon fiatal volt, tudományát, ami még nem volt teljesen kifejlődve, a korán meghalt édesanyjától tanulta, aki szintén boszorkány volt. Viktóriát mindenki nagyon szerette. Hiszen ő, egy igen kedves, segítőkész jó boszorkány volt. Mindenki hozzáfordult a betegségeivel, gyógyfőzetei messzemenőleg híresek voltak. De ha varázslatot kértek tőle azt nem szívesen teljesítette, hiszen még ehhez nem igazán értett.
Egyszer elment hozzá egy kislány és sírva könyörgött, hogy mentse meg a testvérkéjét, aki olyan nagyon beteg volt, hogy sem gyógyszer, sem orvos nem segíthetett rajta. Viktória nagyon megsajnálta a kislányt és úgy döntött hogy megpróbál varázslattal gyógyítani. Fogta a varázs könyvét, kikeresett egy odaillő varázsigét és varázsolt.
Másnap nagy örömmel ment el hozzá a kislány és elmondta, hogy a varázslata sikerült, a testvére meggyógyult. Aznap híre ment az egész környéken, hogy milyen jól tud varázsolni. Másnap már sorban álltak az ajtaja előtt az emberek, kkülönböző kívánságaikkal. Viktória úgy döntött, hogy mindenkinek teljesíti a kérését, szórta a varázs szavakat és megnyugtatta őket, hogy másnapra meglesz a kívánságuk.
Másnapra virradóra, a varázslata megszületett, csak az volt a baj hogy a varázslatok valahogy összekeveredtek.
A király még nagyobb palotát kért és másnap egy paraszt portán ébredt, az udvarról nem győzte a karámba terelni a sok állatot.
A király lány szebb ruhákat akart és kapott rongyosakat, foltosakat, sírva , toporzékolva dobálta ki őket a szekrényéből.
A pék sokkal több kenyeret akart sütni, de reggelre annyi kenyér sült a kemencében, hogy nem győzte kiszedni, és minél többet szedett ki, annál több lett.
A cipész sok kész cipőt akart, hogy ne kelljen annyit dolgoznia, de a sok cipő beterítette az egész házát, megpróbálta az ablakon át kihajigálni őket, de ő is úgy járt mint a pék, minél többet hajigált, annál több lett.
A szabó sok szövetet kért, de kapott helyette szépséget, nem győzte csodálni magát a tükörben.
A pékné szépséget kért, de kapott szép új ruhákat, amiket nem tudott felvenni.
A szabóné nagyobb portát kért és kapott helyette palotát, de nem tudott mit kezdeni vele mert elég kövér asszony volt és nem bírta azt a sok lépcsőzést, mászkálást ami egy ilyen nagy palotában kellett.
A cipészné gazdagságot kért, de szerelmet kapott, és beleszeretett a pékbe, s nem győzte üldözni a szerelmével.
Hát így történt reggelre minden a feje tetejére állt a városban.Viktória végig ment az utcán és elképedve nézte a felfordulást amit okozott, nem értette hogy miért nem sikerültek a varázslatok. Hiszen mindent úgy tett ahogy a beteg kisfiúnak varázsolt, nagyon szomorú lett. De rájött, s ezen elmosolyodott. Elindult hazafelé, hogy rendbe tegyen mindent.
Már messziről látta a sok embert, a házánál. Az emberek szidalmazták, a nemtudásáért és követelőztek, követelték az újabb varázslatokat. Viktória amikor odaért, nevetve leült egy kidőlt fa törzsére majd így szólt:
-Hát jó kis kalamajkát okoztam nektek belátom, de sajnos a varázslataim csak akkor működnek ha értelmes jó dolgokra használom fel őket. Azokat a varázslatokat amiket elrontottam, vissza tudom fordítani, ha akarjátok, de jól gondoljátok meg hogy mit szeretnétek!- az emberek összesúgtak, gondolkodtak. Döntöttek. Mindenki rájött arra hogy inkább a régi életét szeretné vissza kapni, bár a szabó, és a cipészné még gondolkodási időt kért.
Ezek után Viktória nagyon sokat varázsolt. Az emberek megtanulták hogy mi az a szép, és mi az a hasznos amit kérhetnek tőle. És így szép lassan az egész város újjá született.