Varázslat...

Hol volt hol nem volt, kezdhetném így is. Volt egyszer egy boszorkány, Viktóriának hívták. Sajnos a boszorkányok között még nagyon fiatal volt, tudományát, ami még nem volt teljesen kifejlődve, a korán meghalt édesanyjától tanulta, aki szintén boszorkány volt. Viktóriát mindenki nagyon szerette. Hiszen ő, egy igen kedves, segítőkész jó boszorkány volt. Mindenki hozzáfordult a betegségeivel, gyógyfőzetei messzemenőleg híresek voltak. De ha varázslatot kértek tőle azt nem szívesen teljesítette, hiszen még ehhez nem igazán értett.
Egyszer elment hozzá egy kislány és sírva könyörgött, hogy mentse meg a testvérkéjét, aki olyan nagyon beteg volt, hogy sem gyógyszer, sem orvos nem segíthetett rajta. Viktória nagyon megsajnálta a kislányt és úgy döntött hogy megpróbál varázslattal gyógyítani. Fogta a varázs könyvét, kikeresett egy odaillő varázsigét és varázsolt.
Másnap nagy örömmel ment el hozzá a kislány és elmondta, hogy a varázslata sikerült, a testvére meggyógyult. Aznap híre ment az egész környéken, hogy milyen jól tud varázsolni. Másnap már sorban álltak az ajtaja előtt az emberek, kkülönböző kívánságaikkal. Viktória úgy döntött, hogy mindenkinek teljesíti a kérését, szórta a varázs szavakat és megnyugtatta őket, hogy másnapra meglesz a kívánságuk.
Másnapra virradóra, a varázslata megszületett, csak az volt a baj hogy a varázslatok valahogy összekeveredtek.
A király még nagyobb palotát kért és másnap egy paraszt portán ébredt, az udvarról nem győzte a karámba terelni a sok állatot.
A király lány szebb ruhákat akart és kapott rongyosakat, foltosakat, sírva , toporzékolva dobálta ki őket a szekrényéből.
A pék sokkal több kenyeret akart sütni, de reggelre annyi kenyér sült a kemencében, hogy nem győzte kiszedni, és minél többet szedett ki, annál több lett.
A cipész sok kész cipőt akart, hogy ne kelljen annyit dolgoznia, de a sok cipő beterítette az egész házát, megpróbálta az ablakon át kihajigálni őket, de ő is úgy járt mint a pék, minél többet hajigált, annál több lett.
A szabó sok szövetet kért, de kapott helyette szépséget, nem győzte csodálni magát a tükörben.
A pékné szépséget kért, de kapott szép új ruhákat, amiket nem tudott felvenni.
A szabóné nagyobb portát kért és kapott helyette palotát, de nem tudott mit kezdeni vele mert elég kövér asszony volt és nem bírta azt a sok lépcsőzést, mászkálást ami egy ilyen nagy palotában kellett.
A cipészné gazdagságot kért, de szerelmet kapott, és beleszeretett a pékbe, s nem győzte üldözni a szerelmével.
Hát így történt reggelre minden a feje tetejére állt a városban.Viktória végig ment az utcán és elképedve nézte a felfordulást amit okozott, nem értette hogy miért nem sikerültek a varázslatok. Hiszen mindent úgy tett ahogy a beteg kisfiúnak varázsolt, nagyon szomorú lett. De rájött, s ezen elmosolyodott. Elindult hazafelé, hogy rendbe tegyen mindent.
Már messziről látta a sok embert, a házánál. Az emberek szidalmazták, a nemtudásáért és követelőztek, követelték az újabb varázslatokat. Viktória amikor odaért, nevetve leült egy kidőlt fa törzsére majd így szólt:
-Hát jó kis kalamajkát okoztam nektek belátom, de sajnos a varázslataim csak akkor működnek ha értelmes jó dolgokra használom fel őket. Azokat a varázslatokat amiket elrontottam, vissza tudom fordítani, ha akarjátok, de jól gondoljátok meg hogy mit szeretnétek!- az emberek összesúgtak, gondolkodtak. Döntöttek. Mindenki rájött arra hogy inkább a régi életét szeretné vissza kapni, bár a szabó, és a cipészné még gondolkodási időt kért.
Ezek után Viktória nagyon sokat varázsolt. Az emberek megtanulták hogy mi az a szép, és mi az a hasznos amit kérhetnek tőle. És így szép lassan az egész város újjá született.

Csinirra...

Csinirra egy nagy, sűrű, árnyas erdő tündére volt. Egy széles fa odújában éldegélt. A kis tündér boldog volt. De a boldogságát valami nagyon meg zavarta. Sokszor rettenetesen fázott. Esténként már három fűszál takaró is kevés volt neki, egész éjjel didergett, alig tudott aludni. Amikor eljött a reggel egy patak vizében mosdott, a patak nem győzte csodálni szépségét, és igyekezett minél lágyabb és melegebb vizű lenni, hogy a kis tündérnek boldogságot okozzon. Csinirra amikor énekelt és táncolt, az állatok mind köré gyűltek és hallgatták csodálatos hangját. Ha sétált, a fák meghajoltak előtte és suhogós hangon így köszöntötték:
-Jó reggelt, jó reggelt! Szeretünk, szeretünk!
Egy napon amikor táncát járta, egy napsugár mélyen áthatolt a fák lombjai közt, és megcirógatta a kis tündér arcát, Csinirra megérezte a forró érintést,hirtelen megállt és felnézett. Kereste a napot, de a fák sűrű ágai közt nem látott át. Nagyon jól esett neki ez a furcsa, melengető érzés és ezért elhatározta, hogy ki sétál az erdőből oda,ahol nincs árnyék,nincsenek fák,amik eltakarják a napot, csak gyönyörű fűvel és mezei virágokkal teli mező. A kis tündér nagyon ritkán ment ki az erdőből, hiszen ez nem az ő világa volt, nem ő hozzá tartozott.
Kiért az erdőből a tisztásra és leült a fűbe. A nap melege egyre jobban szétáradt a testében, végre nem fázott. Rájött, hogy ez hiányzott neki, a melegség, amit a nap adott, hisz az erdő mélyén sohasem érzett ilyet, az erdő mindig hűvös és hideg volt neki. Ettől kezdve Csinirra minden reggel, amikor mosdott, így panaszkodott a pataknak:
-Milyen hideg a vized, majd megfagyok miatta!
Már nem énekelt, nem táncolt, az állatok búslakodva figyelték.
-Hogy siet! Hogy siet!-mondták.
A fák szomorúan bólintgattak, és kérdeztek utána:
-Hová sietsz?Hová sietsz?-de nem kaptak választ.
Csinirra futott a mezőre, hogy érezhesse a nap melegét.
Ezután a kis tündér elhanyagolta az erdőt, az állatokat, a fákat és nem gondolt arra, hogy mekkora szomorúságot okoz ezzel nekik.
Ahogy üldögélt a mezőn, egyre jobban és jobban vágyott a nap után. Szólítgatta, becézgette, de az nem válaszolt. Nem értette ezt a viselkedést hiszen mindenki hallotta a beszédét, csak egyedül a nap nem. A kis tündér egyre szomorúbb és szomorúbb lett. Arra gondolt,talán ez azért van így, mert a nap túl magasan van.
-Följebb kell mennem, hogy hallja szavaimat. Hogyan lehetnének szárnyaim, hogy felrepülhessek hozzá? Szárnyakat akarok! Szárnyakat akarok!
Másnap kérdezte a patakot, honnan vehetne szárnyakat.
-Csinirra, ne menj!-válaszolta a patak.-Hiszen a nap megéget!
Kérdezte az állatokat.
-Honnan vehetnék szárnyakat?
Az állatok így válaszoltak:
-Csinirra, ne menj! Ne akarj szárnyakat, hiszen a nap megéget!
A fákat is kérdezte:
-A nap éget! A nap éget!-suttogták a fák.
Csinirra kiment a mezőre és megkérdezte a virágokat is.A virágok ezt válaszolták:
-Nem szabad, ne menj! A nap éget ha közel mész!
Már teljesen kétségbe esett, amikor eszébe jutott az erdei boszorkány. Elment hozzá hátha ő segíteni tud kínzó bánatán. A boszorkány szívesen fogadta.
-Adok neked szárnyakat, hogy az áhított boldogságod beteljesedjen, de adnod kell valamit cserébe! Ezentúl nem hallhatod a természet hangját és ő sem hallhat téged többé.
A kis tündér gondolkodás nélkül döntött és elfogadta a boszorkány ajánlatát.
Szárnyaival csapkodni kezdett és repült a boldogság felé, minél közelebb ért, annál jobban érezte a forróságot ami a napból áradt. Iszonyú égető érzést érzett, ami már elviselhetetlenné vált de nem adta fel. Kezeit kitárva repült a nap felé, de a nap megégette a felé nyúló kezeket. Csinirra fájdalmában zuhanni kezdett vissza a földre, kezeit gyötörte a fájdalom. Amikor leért,
nagyon, nagyon sírni kezdett. A forróság még mindig átjárta a testét, eszébe jutott az árnyas erdeje, elindult, hogy minél hamarabb odaérjen a patakhoz. A patak így szólt:
- Ó, Te kedves, hát vissza jöttél?- de Csinirra nem hallotta már a patakot.
Sírva nyúlt kezeivel a vízbe. A patak igyekezett a leghidegebb lenni, hogy hűsítse fájdalmát. Az állatok mind köré gyűltek és együtt sírtak vele.
-Ó, drága Csinirra, örülünk, hogy visszajöttél!
A fák lombjaikat rázták, legyezgették, hogy hűs szellővel simogassák.
-Csinirra! Csinirra! Szeretünk! Szeretünk!
Alább csitult a fájdalma, abba hagyta a sírást és megnyugodott. Körbe nézett és nem szólt, hisz úgysem értenék szavát. Szemébe újabb könnyek szöktek, de már nem a fájdalomtól. Attól, hogy mennyi, mennyi barátja van, akik törődtek vele és át érzik bánatát. Boldog volt, most igazán boldog. És még valamit érzett, valami nagyon fontosat: melegséget. Melegséget a szívében, melegséget a lelkében.
A kis tündér ettől a naptól kezdve már sohasem fázott. Táncolt, énekelt, bár énekét már nem hallották barátai. Boldogok voltak, hisz Csinirra szeretett, igazán szeretett...